- Joey, ne sírj kis drágám... Shhh, shhh...- hirtelen egy arc hajolt a rácsos ágy fölé, egy emberfeletti szépségű női arc. Jo-nak Kendra jutott róla eszébe. Gesztenyebarna szeme csillogott a fényben, ajkai mozgása elbűvölte Jo-t, orra kissé túl fitos volt de ez sem rontotta el az összhatást.- Itt van anyu, ne félj!- ez a gyönyörűséges nő az anyja lenne?
- Drágám, July nagyon éhes, vagy inkább szomjas!- nevetett mögöttük egy férfi. Karjában egy csecsemő, aki szintén torka szakadtából bömbölt. Szép kis kórust alkottak Jo-val.
- Hogyan tudnak pont úgy időzíteni, hogy teljesen egyszerre kell őket kiszolgálni?
- Ikrek.
- De az ikrek nem egyszerre éhesek... általában.- morgott tovább Jo mamája.- Elegem van ebből a két kölyökből!- kiabált aztán leakasztotta a kabátját a fogasról és kirohant a süvítő szélbe.
- Heidi! Ne menj el! Várj már!- a férfi utána szaladt de pár perc múlva vissza is tért.- Hát, akkor egy ideig apával lesztek, gyerekek!- Jo most már látta a férfi arcát, aki valószínűleg az apja volt. Igen, kétségkívül hasonlított Dr. Bros-ra, csak a szemei alatt sötét karikák húzódtak, hajában még nem tűnt fel egy ősz szál se és nem fehér köpeny volt rajta.
Az emléknek vége... De jött a következő: Jo egy nagy téglalap alakú szőnyegen feküdt, próbálta föltolni magát de mindig visszaesett. Az anyukája hangját hallotta, de sokkal kéjesebben beszélt mint az előző emlékben:
- Kicsikém, én édes, drága kislányom, kedves tündéri babácskám, én kis puszedlim, még mindig nem tápászkodtál fel? Hogy lehetsz ilyen, öhh fogyatékos?- anyja lecsücsült mellé és ijesztően vigyorgott Jo-ra.- Gyerünk, gyakorolj!- kiabált rá. Nem akart rosszat a mamájának ezért engedelmeskedett, de megint csak összerogyott. Jo ránézett anyjára. Nem mondott semmit csak meglendítette a kezét és megpofozta Jo-t. Semmi nem volt fájdalmasabb ennél. Eszeveszett hangon sírni kezdett.
Jo anyja újra elindította tenyerét az arca felé, de valaki a berohant a nappaliba:
- Te meg mégis mit csinálsz? - az ismerős apai hang.
- Még mindig nem tud mást csinálni csak kúszni!
- Mit vársz egy öt hónapos gyerektől? Ugye, nem bántottad?
- Csak egy pofont adtam neki!
- Jaj, Istenem, te nem vagy normális! Lehet, hogy megrepedt a koponyája!- Jo hirtelen apja karjában találta magát. Dr. Bros gyorsan beterítette egy vékony pokróccal, aztán kiléptek a holdfénybe. Apja rohanni kezdett dél felé.
- Ne sírj Jo! Holnap elmegyünk innen, jó? Tudom, hogy az anyád, de tönkre fog titeket tenni. Szegény Candy, úgy kötődik Heidi-hez mint, mint egy öhhm... Nem tudom mit tegyek! Nem választhatlak el titeket az anyátoktól, főleg addig nem ameddig te és Juliette anyatejen éltek! Honnan fejjek nektek?- kényszeresen felnevetett de inkább sírásnak tűnt. Egyre gyorsabban kapkodta a lábát futás közben.- Ma éjszaka el kell mennünk!- jelentette ki magabiztosan. Hirtelen befejeződött az emlék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése