Ébredés

Sziasztok! Meghoztam az új részt! Kicsit rövid lett de azért jó olvasást! Valószínűleg nem leszek aktív a következő hetekben, de türelem. Harry Potter kedvelőknek ajánlom egy másik blogomat, mely most nyitotta meg kapuit: http//:roxfortutodok.blogspot.hu  A design-ot még ne nézze senki, mert borzalmasan állok vele. Köszi, ha bekukkantotok.


 A következő álom a nevelőintézet aulájában kezdődött:
- Mi a gyerekek neve?- kérdezte Mrs. Davis, de legalább tíz évvel fiatalabbnak tűnt, mint amikor Jo utoljára látta.
- Juliette, Joanna és Kendra Brown.
- Születési dátum?- kérdezte aztán sorra kérte el Jo-nak és testvéreinek adatát. Már legalább hajnali négy óra volt, de úgy nézett ki, mintha mindenki adrenalin szintje az egekben lenne. 
- Szeretné valamikor meglátogatni a lányokat?
- Nem, soha!- hogy mondhat ilyet egy apa? Néhány órával ezelőtt még az volt fontos neki, hogy megmentse a gyermekeit, most meg már nem is akarja látni őket. Jo sírva fakadt, pedig nem nagyon fogta fel a mondat tartalmát, mégis érezte, hogy még egy embert fog elveszíteni. Mrs. Davis odasétált hozzá és karjába vette.
- Maradj csöndben Jo! Hadd aludjanak a többiek!- suttogta, erre Jo elhallgatott.
- Látom jó kezekben le...- kezdte Dr. Bros, de Jo úgy érezte, hogy lassacskán visszacsöppen a valóságba.
    Óvatosan felnyitotta a szemét de a sugárzó fény miatt nem bírta úgy tartani. Amikor viszonylag hozzászokott a világoshoz, meglátta Juliette és Kendra arcát. Mennyivel másabb volt így, mint az álmokban. Olyan megfoghatatlannak és gyönyörűnek tűntek.
- Jaj, Istenem! Jo, azt hittük, hogy meghaltál.- Kendra hangja úgy csengett mintha csak az anyjáé lenne. De régen látta már őt, mármint a valóságban. Nagyon hiányzott neki, sose gondolta volna, hogy ilyen érzés Kendra hiánya, de végre újra találkozhat vele!
- Úgy aggódtunk!- kiáltott Juliette. Kiengedték volna az elmegyógyintézetből? Nincsen rajta kényszerzubbony sem, bármikor "megtámadhatná Kendrát! Vajon tudják egymásról, hogy testvérek vagy Jo feladata lesz elmondani nekik. Nagyon szeretett volna beszélni, nővéreihez, de nem volt hozzá ereje. Minden szó, halk nyögéssé alakult át, ahogy Jo kiejtette őket.- Ne erőlködj, még nem tudsz beszélni!
      Hirtelen Dr. Bros arca tűnt fel, Jo iszonyatosan mérges volt rá. Ő tudta, mit tett a gyerekeivel, most meg játssza itt az aggódó apát.
- Jo, minden rendben?
- Nem, semmi nincs rendben!- gondolta magában Jo, de nem tudta vele közölni.- Tudja, az a legnagyobb gondom, hogy maga létezik! Esküszöm saját kézzel fogom megölni!- Jo magán is meglepődött, hogy ilyen dolgokra képes lenne, de végül már egyszer meggyilkolt valakit, csak az nem a saját apja volt. Talán tényleg megőrült volna? Ez örökletes, vagy egyszerűen kikészült a csalódásoktól? Ő úgy gondolta, hogy ez csak a szülei hibája, meg a kortársaié, akik nem értették meg, hogy ő nem bolond, csak más mint a többi. Igen, azoktól az emberektől lett elme zavarodott, akik válton állították, hogy ez a kislány őrültként született. Juliette- el máshogy történt ez. Ő valószínűleg anyjától örökölte az érzékenységét. Tényleg, Jo nem is tudja, hogy mikor és hogyan került Juliette az őrültekházába. Minden esetre, az lesz az első dolga amikor képes lesz beszélni, hogy megkérdezze tőle, persze azután, hogy Dr. Bros- t teljesen letöri lelkileg.

Szökés avagy még egy emlék

  Örökkévalóságnak tűnt az emlékek sora, amint befejeződött az egyik, máris kezdődött az újabb:
- Halgasdd kicsim, ezt a dalt neked írtam:    
                                            Eldobni téged egy erdőbe, hol senki nem lát,
                                            emberi lelked nélkül élni tovább.
                                            S ha egy vadász meglátna, te nem futnál előle
                                            Sőt annak örülnék a legjobban ha le is lőne - anyja hangja még szebben hangzott mikor énekelt. De Jo nem tudta elhinni, hogy valaki ilyen módon is meg tud őrülni.- Hogy tetszik? Mindegy is, úgysem tudsz beszélni! Én most elmegyek, nincs kedvem a betört koponyájú gyerekemet nézni. Apucikád valószínűleg mindjárt megérkezik, addig várj csak. Mondjuk, mi mást tudnál csinálni? Te kis fogyatékos!- gonosz vihogása betöltötte az egész kórtermet.- Sajnálom, hogy betörtem a kis fejecskéd, nem volt szándékomban.- Fölállt és az ajtó felé indult. Mielőtt kilépett volna szobából visszanézett Jo-ra.- De azért valljuk be, megérdemelted!- Dr. Bros pár perc múlva megjött és nagy bőszen beszélgetett a nővérrel:
- Kérem, el kell mennünk innen! Ma éjszaka, nem máskor!
- De ez a kislány nem bír ki két napnál többet ilyen koponyával. 
- Ez a kislány, képzelje, nem bír ki egy napnál többet ilyen anyával!- Jo még sosem látta ilyen idegesnek Dr.Bros-t.
- Hát jó! Vigye! Engem nem érdekel!
- Köszönöm!- úgy tűnt, kezd csillapodni dühe.
- Mikor szeretné elvinni? 
- Most azonnal!- a nő aláíratott vele egy papírt aztán kiemelte Jo-t az ágyból. 
   Dr. Bros kivette a folyosóra ahol egy kétszemélyes babahordozó várta. Már egy csecsemő feküdt benne, apja pedig betette a másik gyerek mellé. Egy harmadik kislány körülöttük szaladgált folyton és apját kérdezgette:
- Aaapaa, mit csinálunk? Apppa, hallasz? Hova megyünk? Miért van ilyen késő? Apa, apa, apa, apa, apaaaaaa, hallasz?
- Igen Candy, értelek, de épp elég ideges vagyok anélkül is, hogy folyton kérdezgetnél! Elmegyünk egy messzi helyre mert anyának pihennie kell! Azért indulunk ilyen késő, mert csak öhhh, éjszaka indul vonat.
- Ja, értem. Jo és July mit fognak kajálni? Mert ők anya cicijéből szoktak vacsorázni, nem?- láthatóan Dr. Bros zavarba jött a kérdéstől de próbálta megtartani a nyugalmát.
- Igen, ők máshogy táplálkoznak mint mi. Okos kislány vagy!
- Megnézhetem Jo fejét? Anya azt mondta, hogy vérzik a buksija.
- Nem, nagyon csúnya. Egyébként már nem vérzik!- ezután szerencsére már Kendra is befejezte a kérdezősködést, mert megérkeztek a pályaudvarra.

Kóma és látomások

  Az emlék folytatódott: Jo őrült hangon bömbölt, a női hang újra felcsengett:
- Joey, ne sírj kis drágám... Shhh, shhh...- hirtelen egy arc hajolt a rácsos ágy fölé, egy emberfeletti szépségű női arc. Jo-nak Kendra jutott róla eszébe. Gesztenyebarna szeme csillogott a fényben, ajkai mozgása elbűvölte Jo-t, orra kissé túl fitos volt de ez sem rontotta el az összhatást.- Itt van anyu, ne félj!- ez a gyönyörűséges nő az anyja lenne? 
- Drágám, July nagyon éhes, vagy inkább szomjas!- nevetett mögöttük egy férfi. Karjában egy csecsemő, aki szintén torka szakadtából bömbölt. Szép kis kórust alkottak Jo-val.
- Hogyan tudnak pont úgy időzíteni, hogy teljesen egyszerre kell őket kiszolgálni?
- Ikrek.
- De az ikrek nem egyszerre éhesek... általában.- morgott tovább Jo mamája.- Elegem van ebből a két kölyökből!- kiabált aztán leakasztotta a kabátját a fogasról és kirohant a süvítő szélbe.
- Heidi! Ne menj el! Várj már!- a férfi utána szaladt de pár perc múlva vissza is tért.
- Hát, akkor egy ideig apával lesztek, gyerekek!- Jo most már látta a férfi arcát, aki valószínűleg az apja volt. Igen, kétségkívül hasonlított Dr. Bros-ra, csak a szemei alatt sötét karikák húzódtak, hajában még nem tűnt fel egy ősz szál se és nem fehér köpeny volt rajta.
    Az emléknek vége... De jött a következő: Jo egy nagy téglalap alakú szőnyegen feküdt, próbálta föltolni magát de mindig visszaesett. Az anyukája hangját hallotta, de sokkal kéjesebben beszélt mint az előző emlékben:
- Kicsikém, én édes, drága kislányom, kedves tündéri babácskám, én kis puszedlim, még mindig nem tápászkodtál fel? Hogy lehetsz ilyen, öhh fogyatékos?- anyja lecsücsült mellé és ijesztően vigyorgott Jo-ra.- Gyerünk, gyakorolj!- kiabált rá. Nem akart rosszat a mamájának ezért engedelmeskedett, de megint csak összerogyott. Jo ránézett anyjára. Nem mondott semmit csak meglendítette a kezét és megpofozta Jo-t. Semmi nem volt fájdalmasabb ennél. Eszeveszett hangon sírni kezdett.
  Jo anyja újra elindította tenyerét az arca felé, de valaki a berohant a nappaliba:
- Te meg mégis mit csinálsz? - az ismerős apai hang.
- Még mindig nem tud mást csinálni csak kúszni! 
- Mit vársz egy öt hónapos gyerektől? Ugye, nem bántottad?
- Csak egy pofont adtam neki!
- Jaj, Istenem, te nem vagy normális! Lehet, hogy megrepedt a koponyája!- Jo hirtelen apja karjában találta magát. Dr. Bros gyorsan beterítette egy vékony pokróccal, aztán kiléptek a holdfénybe. Apja rohanni kezdett dél felé.
- Ne sírj Jo! Holnap elmegyünk innen, jó? Tudom, hogy az anyád, de tönkre fog titeket tenni. Szegény Candy, úgy kötődik Heidi-hez mint, mint egy öhhm... Nem tudom mit tegyek! Nem választhatlak el titeket az anyátoktól, főleg addig nem ameddig te és Juliette anyatejen éltek! Honnan fejjek nektek?- kényszeresen felnevetett de inkább sírásnak tűnt. Egyre gyorsabban kapkodta a lábát futás közben.- Ma éjszaka el kell mennünk!- jelentette ki magabiztosan. Hirtelen befejeződött az emlék.

Szökéspróba

 Jo már el is felejtette, hogy miért indult az udvarra. Hát persze, Juliette!
- Nem is sejted?- kérdezte Dr. Bros, vagyis Dr. Brown.
-Deee, az én öhmm iker... öhh... testvérem..- Jo nem bírta tovább. Elkezdett rohanni a magas fémkerítés felé. Át akart mászni rajta, de a kényszerzubbony megakadályozta benne.
- Muszáj, kiszabatítanom a kezemet!- gondolta magában. Elkezdte a fogával tépkedni az anyagot, de órákba tellett volna magát ilyen módon elszakítani a textilt. Jo körbenézett, éles tárgyakat keresett. Szeme megakadt egy rövid félig letört ágon.
- Ez pont megfelel.- helyeselt magában és szaladni kezdett az ág felé, hagyta, hogy a csonk mélyen befúródjon a karjába.
   Elgondolkodott azon, hogy vajon hol lehetnek az orvosok? Valószínűleg mindenki ebédel! Dr. Bros pedig felszívódott. Biztos elment segítségért, úgyhogy sietnie kellet. Amikor már azt érezte, hogy az ág elég mélyre szúrt, elkezdte ráncigálni a karját, hogy az anyag szétszakadjon. Ahogy a fonalak szétváltak egymástól, Jo-ba fokozatosan tért vissza a szabadságérzet, a boldogság. Amikor már csak néhány fonal tartotta a karján a textilt, Jo fehér köpenyes alakokat látott és mind felé közeledett.
   Nem volt sok ideje, egy nagy rántással szétszakította a karján lógó csonkot és rohanni kezdett a kerítés felé. Apró lábait a kiálló fémrögökre emelte, gyenge kezeivel a rácsokba kapaszkodott. Nagyon lassan haladt fölfelé és úgy tűnt, hogy az orvosok gyorsabban haladnak. Végtagjai kifáradtak, ereje szépen lassan elhagyta de hívogatta az elé táruló erdő, nem az amelyik a fogságra emlékezteti, hanem az amelyikben elbújhat az emberi tekintetek elől.
- Miss. Brown! Miss. Brown!- kiabált valaki öblös hangon. Jo próbált nem rá, hanem inkább a mászásra koncentrálni.- Joanna Brown, kérem azonnal jöjjön le!
- Maga megőrült!- mondták már neki páran, de most mégis több oka volt az illetőnek mint máskor.
- Jo! Jo! Ne csináld ezt, kérlek!- Jo most már nem felnőtt hangot hallott, hanem egy lágy gyönyörű kislány hangot. Hátrafordult és meglátta Juliette-t. Legalább ő kitartana mellette!- Jo! Gyere le!- A lány valószínűleg kiabált de Jo suttogásnak hallotta, mert már legalább öt méter magasan volt.
- Én szabad leszek! Nem úgy mint t....- Jo keze már nem ragaszkodott a fém recés felületéhez, kezéből kicsúsztak a fekete rácsok és zuhanni kezdett...
- Jo! Jo!- ez volt az utolsó amit hallott. A valóság álmokba merült:
   - Joanna, ne csináld!Tedd le azonnal!- szólt hozzá egy bájos női hang. Jo kezében egy hajgumi volt és kéztetést érzett, hogy megegye. A karjai nem olyanok voltak, mint általában. Sokkal rövidebbek és húsosabbak. Felsírt. Ez megint egy emlékkép? De vajon mikorrol és honnan? Ezt ő maga sem tudta volna megmondani, de élvezte, hogy nem kell gondolkoznia, hogy úgy nem kellet igazán élnie...

Egész kiscsalád

  -Dr. Bros! Álljon meg! Beszélni szeretnék!- rohant Jo, régi orvosához.
- Hát jó.- fordult meg.- Mit akarsz?
- Mégis, mit akarok?- röhögött kényszeresen Jo.- Én? Inkább azt kérdezném, hogy maga mit akar itt ebben a büdös kórházban? Ne...
- Nyugodjon le Brown kisasszony!
- Persze, nyugodjak le! Mondja meg, hogyan? Úgyis annyira tudja,hogy mi nekem a jó! Például az olyan jól esik, hogy csak úgy átdob egy másik orvosnak és ez még nem is lenne gond, ha nem kérte volna őt arra meg, hogy hazudjon! Tudja, hogy mi maga? Egy sunyi állat!- Jo hangja betöltötte az egész udvart, minden szem rászegeződött, Dr. Bros pedig csak állt lehajtott fejjel és hallgatott.- Nem akar valamit mondani, kedves Dr. Bros!-mondta kaján vigyorral az arcán.
- Akkor beszéljünk!- az orvos megfogta erősen Jo karját és elkezdte vonszolni az egyik távoli pad felé. Leültek. Most nem láncolták oda a lábát. Szabad volt.
  -Szeretnék közölni veled valamit.- kezdte Dr. Bros
- Jaj, na ne mondja!
- Szóval, körülbelül 20 éve kezelek szellemi betegeket...
- Nem muszáj így fogalmaznia.
- Jól van, pályám elején összeismerkedtem, még egy Franciaországi psychiátrián, egy Hédelin nevű nővel. Gyönyörű volt és okos ráa...
- Fuuuuuujjjj!
- Abbahagynád?Akkor folytatnám, menthetetlenül beleszerettem a betegembe és ő is viszonozta. Családalapításban gondolkodtunk és sikerült is. Született egy lányunk, de szerettük volna, ha lett volna egy fiúnk. De nem lett, csak egy ikerpár, mindkettő csecsemő kislány lett. Hédelin már lassan meggyógyult de beleőrült a gyereknevelésbe. Én nem akartam nézni, sem az ő, sem a lányaim szenvedését. A gyerekeimmel elmenekültem ide Illinois-ba és árvaházba raktam őket. Életem legrosszabb döntése volt. Érted?
- Egyáltalán nem!
- Jo, te vagy az egyik az ikrek közül!
- Tessék?
- Jo, neked nincsen anyakönyved, mivel árva vagy. Én mondtam meg a nevedet az orvosoknak. Az én igazi nevem pedig Jonathan Brown.- Jo már nagyon úgy érezte, hogy nem bírja tovább de végig akarta hallgatni.
- Azt értem, hogy Kendra volt az elsőszülött lány de ha nekem volt egy ikertestvérem és elméletileg ugyanabban az árvaházban nőttünk fel, akkor én miért nem találkoztam vele soha?
- Találkoztál. Tegnap.
- Nem találkoztam senkivel az utóbbi két hónapban.- aztán rájött, hogy ki az akire Dr. Bros, illetve Dr. Brown gondol