Szökéspróba

 Jo már el is felejtette, hogy miért indult az udvarra. Hát persze, Juliette!
- Nem is sejted?- kérdezte Dr. Bros, vagyis Dr. Brown.
-Deee, az én öhmm iker... öhh... testvérem..- Jo nem bírta tovább. Elkezdett rohanni a magas fémkerítés felé. Át akart mászni rajta, de a kényszerzubbony megakadályozta benne.
- Muszáj, kiszabatítanom a kezemet!- gondolta magában. Elkezdte a fogával tépkedni az anyagot, de órákba tellett volna magát ilyen módon elszakítani a textilt. Jo körbenézett, éles tárgyakat keresett. Szeme megakadt egy rövid félig letört ágon.
- Ez pont megfelel.- helyeselt magában és szaladni kezdett az ág felé, hagyta, hogy a csonk mélyen befúródjon a karjába.
   Elgondolkodott azon, hogy vajon hol lehetnek az orvosok? Valószínűleg mindenki ebédel! Dr. Bros pedig felszívódott. Biztos elment segítségért, úgyhogy sietnie kellet. Amikor már azt érezte, hogy az ág elég mélyre szúrt, elkezdte ráncigálni a karját, hogy az anyag szétszakadjon. Ahogy a fonalak szétváltak egymástól, Jo-ba fokozatosan tért vissza a szabadságérzet, a boldogság. Amikor már csak néhány fonal tartotta a karján a textilt, Jo fehér köpenyes alakokat látott és mind felé közeledett.
   Nem volt sok ideje, egy nagy rántással szétszakította a karján lógó csonkot és rohanni kezdett a kerítés felé. Apró lábait a kiálló fémrögökre emelte, gyenge kezeivel a rácsokba kapaszkodott. Nagyon lassan haladt fölfelé és úgy tűnt, hogy az orvosok gyorsabban haladnak. Végtagjai kifáradtak, ereje szépen lassan elhagyta de hívogatta az elé táruló erdő, nem az amelyik a fogságra emlékezteti, hanem az amelyikben elbújhat az emberi tekintetek elől.
- Miss. Brown! Miss. Brown!- kiabált valaki öblös hangon. Jo próbált nem rá, hanem inkább a mászásra koncentrálni.- Joanna Brown, kérem azonnal jöjjön le!
- Maga megőrült!- mondták már neki páran, de most mégis több oka volt az illetőnek mint máskor.
- Jo! Jo! Ne csináld ezt, kérlek!- Jo most már nem felnőtt hangot hallott, hanem egy lágy gyönyörű kislány hangot. Hátrafordult és meglátta Juliette-t. Legalább ő kitartana mellette!- Jo! Gyere le!- A lány valószínűleg kiabált de Jo suttogásnak hallotta, mert már legalább öt méter magasan volt.
- Én szabad leszek! Nem úgy mint t....- Jo keze már nem ragaszkodott a fém recés felületéhez, kezéből kicsúsztak a fekete rácsok és zuhanni kezdett...
- Jo! Jo!- ez volt az utolsó amit hallott. A valóság álmokba merült:
   - Joanna, ne csináld!Tedd le azonnal!- szólt hozzá egy bájos női hang. Jo kezében egy hajgumi volt és kéztetést érzett, hogy megegye. A karjai nem olyanok voltak, mint általában. Sokkal rövidebbek és húsosabbak. Felsírt. Ez megint egy emlékkép? De vajon mikorrol és honnan? Ezt ő maga sem tudta volna megmondani, de élvezte, hogy nem kell gondolkoznia, hogy úgy nem kellet igazán élnie...